2005.augusztus 28.vasárnap

A hazaút...
A rengeteg élménytõl és már nem az alkoholtól megrészegülve indultunk haza ebbõl a gyönyörû országból. A hazaút már nem tûnt olyan egyszerûnek, mint az elõzõ napok programjai, ugyanis kötve voltunk a Bécsbõl 20.03-kor induló Dacia-expresszhez, amivel Budapestre vissza kellett jutnunk, hétfõn reggel mindhármunkat munka várt...
Ebbõl kifolyólag korán felkerestük a zürich-i ReiseBüro irodát, hogy tájékozódjunk a hazaút lehetõségeirõl. A tervezett Zürich-Bécs Eurocity-t természetesen törölték, egyetlen lehetõségnek a Zürich-München, München-Bécs, Bécs-Budapest útvonal ígérkezett. Ennyi pozitív élmény után kicsit nehezményeztük, hogy a törölt járat egyetlen alternatívájának ígérkezõ németországi kitérõ pluszköltségeit ki kellett fizetnünk, a magyarázat szerint a svájci határig és az osztrák határtól érvényes a jegyünk, azonban a német szakaszért fizetni kell, szerencsére nem volt egy egetverõ összeg.
A törölt járatok és vasárnap lévén teltházas volt a vonatunk, itt már csak másodosztályra szólt a jegyünk, de sikerült elsõk között feljutnunk a szerelvényre, így jó helyet találtunk magunknak. Münchenig St.Gallen-en, majd Lindau-n keresztül vezetett az utunk, itt a svájci 460-as mozdonyunkat 2 db német 218-as dízel váltotta fel, Lindau és München között nincs villamosítva a kétvágányos fõvonal.

Münchenben másfél óránk volt a csatlakozásig, megebédeltünk és fotóztunk, ha már erre vetett a sors minket. Menetrend szerint 19.50-re volt kiírva érkezésünk Bécsbe, úgyhogy csak bízni tudtunk abban, hogy vonatunk pontosan érkezik és elegendõ lesz a 13 perc az átszállásra.
Az elõzõ részek írása után Brikó is és Vika is jókat derültek a közös élményeken és lelkemre kötötték, hogy az utolsó nap szövegének írásában õk is aktívan részt vegyenek.
Brikó müncheni élményét a hitelesség kedvéért betûrõl betûre bemásolom:
'Nem kifelejteni az 5. részbõl a kalauzokkal való csatát Münchenben, különös tekintettel a világháborúra tett megjegyzésemmel kiváltott indulatokról...'
Nos, történt ugyanis, hogy a vasárnap délutáni amúgy sem kicsi utazóközönséghez az Alberg-hágó lezárása miatt idetereltek miatt kisebb tömeghisztéria alakult ki az ülõhelyért. Tetézte ezt az ÖBB azzal, hogy egy komoly 7 kocsiból álló szerelvény állított ki úgy, hogy a peronra alig fértünk be a szerelvény betolása elõtt. Fiatalok, fittek és üdék lévén elsõként rohamoztuk meg az egyik másodosztályú fülkés kocsit, ebbõl kifolyólag az elsõ dohányzó, nem helyfoglalásos fülkét bevettük magunknak. Elrendeztük a csomagokat és büszkén vigyorogtunk a folyosón le-fel rohangáló utasokon. Aztán az indulás elõtt 5 perccel megjelent két német kalauz és közölték, hogy ez az õ fenntartott fülkéjük. 2 perc magyarázkodás után nem volt mit tenni, igaz, hogy valaki elfelejtette lezárni ezt a fülkét vagy csak egy papírt kitenni, hogy szolgálatiak részére fenntartva, mennünk kellett. Mondtuk, hogy nézünk helyet, Brikó addig ott maradt a csomagokkal, mi pedig Vikával, szemben az árral elindultunk helyet keresni. Addigra már a folyosó is megtelt, a leleményesebbek a csomagokat keresztbe fordítva megágyaztak maguknak a folyosón, úgyhogy néhol akrobatikus mozdulatokkal elverektünk az utolsó 1.osztályú kocsiig, ahol egyszem dohányzó fülke állt szabadon. Hamar megegyeztünk, hogy inkább kifizetjük a felárat, de nem ülünk 5 órát a folyosón. Szétdobáltuk az ülésen a már magunkkal vitt csomagokat, majd felváltva elindultunk vissza a nagyobb kofferekért és Brikóért. Közben elindult a vonat, az egyik kalauz elõrement, míg a másik, egy 60 év körüli intelligens német úr megelégelte Brikó társaságát és határozott mozdulatokkal elkezdte kidobálni a fülkébõl a csomagokat a folyosóra, majd Brikót is kitaszigálta a fülkébõl. Szegény Brikó hiába magyarázkodott. Miután a kalauz elég lekezelõen még megjegyzéseket is tett ránk, Brikó angol-magyar nyelven visszavágott és a verbális csatában, hangsúlyozva, hogy mi magyarok valami európai viselkedést várnánk itt a német régióban, egész egyszerûen 'lefasiztászta' a kalauzt. Ekkora a fiatalabbik kalauz is visszaért váltani az öreget, úgyhogy a bunyó elmaradt. Nem sokkal késõbb az ifjú titán jött hátra a jegyeket ellenõrizni és elnézést kérve az incidens miatt eltekintett az elsõ osztályú felár felszámításától.

Vonatunk szerencsére percre pontosan érkezett Bécsbe, így egy 7 vágányt megkerülõ, csomagokkal nehezített ügetés után elértük budapesti EuroCity-t. Sajnos a vonatnak csak a neve volt EuroCity, a román hálókocsik elé kapcsolt egy ÖBB-s és két MÁV-os ülõhelyes kocsi állapota siralmas volt. Az ajtók csak elvétve mûködtek, világítás két kocsiban egyáltalán nem volt, kosz, bûz mindenhol. Indulás elõtt 5 perccel természetesen hely sehol nem volt, a fülkék és a benne ülõk alapján Bécs helyett inkább valahol Bukarest vagy Thessaloniki környékén éreztük magunkat. Egy dohányzó fülkében találtunk helyet, melynek hangulatát az anti-dohányos Vika így jellemezte: 'Ki ne felejtsd a kedvenc részemet: a speciális, tüdõrák kifejlõdést elõsegítõ dácsiás szmog kamrát a bárgyú tekintetû hórihorgas román csávóval, aki a tökéletesebb hatás elérése érdekében még füstszûrõt sem használt...'
Bruck-ot elhagyva inkább a folyosón sétálgattunk vagy álldogálltunk, szerencséjére az itt felszálló határõr századnak, a segítségünk nélkül nehezen tudtak volna átjönni a két kocsit elválasztó automata ajtókon, ugyanis minkét ajtónak csak a vagonok felöli oldalán lévõ szenzorja mûködött, így aki a két kocsi között lévõ zsilipbe belépett és a háta mögött bezárt az ajtó, az külsõ segítség nélkül nehezen tudott kijutni onnan. Hálából, érthetetlen okból lezárták a kocsi egyetlen mûködõ wc-jét.

Pár perces késéssel érkeztünk 11 óra után Budapest Keleti pályaudvarára, az itteni hangulatról és körülményekrõl az elmúlt 5 napban kialakult elfogultság miatt inkább nem írok semmit. Ha valaki rendszeresen utazik itthon vonattal és végigolvassa a beszámolóm, talán ugyanaz fordul meg a fejében, mint nekem, amikor a Daciá-ról leszálltam: Hajjjjajjj, de messze vagyunk mi még....