2005.augusztus 26.péntek

Az elõzõ napi maraton után kicsit meredeknek tûnt a hajnali 5 órai kelés, fõleg, hogy érthetetlen okból az erre a napra tervezett program izgatott a legkevésbé. így utólag visszagondolva viszont a legemlékezetesebb útként él bennem. Aki Svájc igazgyöngyét szeretné látni és vonzódik a vasúthoz, annak ezentúl az elsõ szó, amit ajánlani tudok a BERNINA !!!
A reggeli gyors ébredés után befaltuk a reggelinket, aztán rohanás a fõpályaudvarra, hogy a 6.20-kor Chur-ba induló IC vonatunkat elérjük. Amíg Brikó barátomék a kávéjukat szürcsölgették, én a Zürich térképet bújva rátaláltam a szálloda mögött, 5 percnyi sétával elérhetõ S-Bahn állomásra, így a negyedórás villamos út helyett 5 perces vonatúttal értük el az állomást. Munkanap lévén a reggeli csúcsforgalomban 5 percenként követték egymást a különbözõ irányból befutó S-Bahn szerelvények, ezek azonban nem a fõpályaudvar épületébe futottak be, hanem az az alatti aluljáró szinten álltak meg, majd az utascsere után folytatták tovább útjukat. A vonaltérképet nézve mindegyik vonal itt keresztezte egymást, majd csillagszerûen szétágaztak. Hasonló rendszerrel találkoztam több európai városban is (Bécsben, Hamburgban, Kölnben), sajnos Budapesten még az S-Bahn fogalma is ismeretlen.
Utunk Zürich-tõl Sargans-ig sík terepen vezetett, Sargans után már itt-ott megjelentek a hegyek is.

Chur állomásán még egymás mellett futnak a keskeny és normál nyomtávû sínpárok, dél felé viszont a normál nyomtávnak vége szakad, innentõl már csak a Rhatische Bahn (RhB) piros vonatai uralkodnak. Az átszállásra 10 percünk volt, ez az egyik vonatról le és futás a másikhoz effektus többször kisért minket utunk során, a pontosságnak köszönhetõen azonban mindenhova idõben érkeztünk, így elértük a csatlakozásokat. Utunkat egy normál regio szerelvény elsõ osztályú kocsijában folytattuk, ez annyiban volt szerencsés választás, hogy a Bernina-expressz légkondícionált panoráma-vagonjaival szemben itt le tudtuk húzni az ablakokat és a kocsi két oldala között ugrálva, derékig kihajolva tudtunk fotózni és videózni.

Rövid út után elértük a Rhein folyót, innen egy rövid szakaszon a folyómeder mellett haladva vezetett a pálya, majd dél felé fordult. A reggeli napfelkeltében gyönyörû színben tündökölt a táj, az áradások miatt az egyébként kristálytiszta folyó vize csúnya saras, hordalékos volt.

A Landwasser-viaduktot muszáj külön kiemelnem, az út talán legszebb és legkülönlegesebb építészeti remekmûve...

Mint a fenti képeken látszik, ahogy emelkedtünk egyre feljebb, annál cudarabb idõjárás uralkodott a tájon. Egyes helyeken 50 méter körüli látótávolság volt csak a sûrû köd miatt, késõ õszi, nyomasztó hangulat jellemezte a tájat. Brikó barátom fel is hagyott a videózással, a nagy fehér masszát filmre rögzíteni nem jelentett nagy kihívást. Ekkor elértük a Albula-alagút északi bejáratát és 5 percnyi sötétség után mintha egy másik világba csöppentünk volna, ugyanis a hegy másik felén szikrázó napsütés, csörgedezõ, kristálytiszta vízû patak, csiripelõ madarak és a japán túristáktól hemzsegõ Glacier Expressz, Pininfarina által tervezett szerelvénye várt ránk. Brikó hatalmas szentségelés közepette rohant vissza a már félig elcsomagolt videókameráért, hogy az alagútba eltûnõ szerelvénybõl még valamit megörökíthessen :-)))

VIDEO 6. (készítette Brikofilm)

St.Moritz-ba 2 órás úttal értünk 9.58-ra. Innen a 10.45-kor az olaszországi Tirano-ba induló személyvonattal folytattuk tovább utunkat. St.Moritz-ban befaltunk egy hot-dogot az állomáson lévõ büfében, majd egy-két csecsebecse vásárlása után körüljártuk az állomást és környékét. így, augusztus végén nem hemzsegett a város túristáktól, ám a hegyoldalban magasodó, a St.Moritz tóra nézõ impozáns szállodák sokasága alapján télen igencsak pezseghet a városka. Az állomáson lévõ ajándékboltban megajándékoztam magam két Glacier-Expressz borospohárral. Ez nem csak attól különleges, hogy a híres expressz képe és logoja látható a pohárra festve, hanem hogy a talprészre ferdén van az öblös pohárrész ráöntve, mindez azért, hogy megfelelõ irányba fordítva, a meredek hegyoldalon kanyargó vonaton, az ebbe a pohárba töltött bor nem boruljon a kedves utazó ölébe... Igaz, idehaza ezt a hasznos tulajdonságát nem tudom kihasználni, de a kedvenc Lambrusco boromat kortyolgatva errõl mindíg eszembe jut ez a nyári napfényben pompázó kedves kis város.

Meglepetésünkre az indulás elõtt 5 perccel vonatunkhoz csatolták ezeket a sárga, teherkocsikból átalakított nyitott túrista-kocsikat, így feladtuk az elsõ osztály kényelmét és helyet foglaltunk a narancssárga padokon. Eleinte magányosan üldögéltünk a kocsiban, de 3-4 megálló után heringesdobozzá alakultak a kocsik. Különleges élmény volt így az utazás, remekül lehetett fotózni, videózni...

Ospizio Bernina - a vonal legmagasabban, 2253 méter magasan fekvõ állomása. A vonal keletrõl kerüli meg a Lago Bianco tavat, melyet a Bernina gleccser táplál vízzel. A hely érdekesség az, hogy Európa egyik vízválasztó vonala itt található. A hegytetõrõl és a tóból északi irányba lefolyó víz a Dunába, majd a Fekete-tengerben ér célt, míg a déli oldal már a Pó folyó vízgyûjtõ területe, ezáltal a Földközi-tenger lesz a végállomás.
St.Moritztól a Bernina-hágóra érve jó 10-15 fokot esett a hõmérséklet, a nyitott kocsiban már eléggé átfagytunk, úgyhogy visszaültünk a zárt kocsiba...

Poschiavo-t elhagyva egy újabb építészeti különlegességet értünk el, a Kreisviadukt Brusio-t.

Svájc - Olaszország határ...

VIDEO 7. (készítette Brikofilm)

Tirano-ba 13.28-ra érkeztünk. A vonatról leszállva szinte megcsapott a 30 fok körüli kánikula, fõleg, hogy fél órával azelõtt még dideregtünk a vonaton. Eredeti tervek szerint innen Milánó felé vettük volna az irányt az FS normál nyomtávú vonalán, az állomás közvetlen az RhB pályaudvar mellett található, azonban Milánóból csak a Gotthard vonalon keresztül tudtunk volna még aznap visszajutni, ami akkor még javában zárva volt. így maradt a Heidi-expressz panorámakocsis elit-vonata. A csendes, légkondícionált, bõrüléses kocsik külsõre jó benyomást keltettek, azonban ezt a tájat számomra sokkal élvezetesebb volt a nyitott 'teherkocsikon' bejárni, beszippantani a friss levegõt, hallani a kerekek nyikorgását, érezni melletünk elsuhanó vízesések páráját...
Tirano rendkívül hangulatos, igazi olasz kisváros. A pályaudvar elõtti téren éttermek sora várja a vonattal ide érkezõ túristákat. Mindhárman fentük már a fogunkat egy finom, eredeti, olasz pizzára, úgyhogy beültünk az egyik étterembe és jóízûen megebédeltünk. A finom ebéd után egyhangúlag nyugtáztuk, hogy már ezért megérte ide eljönni. :-) Ha valaki több idõt szentel erre a kisvárosra, érdemes meglátogatni az 1504-ben épült Madonna di Tirano templomot. Mi sajnos csak pár másodpercre tudtuk a vonatból megcsodálni.

Heidi-vel egészen Davosig vonatoztunk, a téli síparadicsomban egy órát nézelõdtünk, majd indultunk tovább Landquart-ba. Davos csendes, rendezett alpesi kisváros, sok kis panzióval, apartmanházzal. A város fõutcáján boltok, kaszinók, éttermek követik egymást. Óriási konferencia-központnak vagy luxusszállodáknak nyomát sem találtuk, kíváncsiak voltunk, hogy a G8-aknak miért erre a kisvárosra esett a választásuk éves találkozóikhoz...
Davosból 19.02-kor indult vonatunk, kezdett szürkülni, így errõl az útról már nem sok anyagot tudtunk készíteni, pedig téma lett volna még bõven. A nemrég átadott Vereina-alagút északi bejáratát azért sikerült még megcsípni...

VIDEO 8. (készítette Brikofilm)

A Landquart - Zürich út nem sok újdonsággal kecsegtetett, titkon abban reménykedtem, hogy kipróbálhatom valamelyik emeletes kocsikból álló szerelvényt, ugyanis ezeket csak kívülrõl csodálhattam meg eddig. Bárcsak minden kívánságom így teljesülne...