2005.augusztus 28.vasárnap
A hazaút...
A rengeteg élménytõl és már nem az alkoholtól
megrészegülve indultunk haza ebbõl a gyönyörû
országból. A hazaút már nem tûnt olyan egyszerûnek,
mint az elõzõ napok programjai, ugyanis kötve voltunk a
Bécsbõl 20.03-kor induló Dacia-expresszhez, amivel Budapestre
vissza kellett jutnunk, hétfõn reggel mindhármunkat munka
várt...
Ebbõl kifolyólag korán felkerestük a zürich-i
ReiseBüro irodát, hogy tájékozódjunk a hazaút
lehetõségeirõl. A tervezett Zürich-Bécs Eurocity-t
természetesen törölték, egyetlen lehetõségnek
a Zürich-München, München-Bécs, Bécs-Budapest
útvonal ígérkezett. Ennyi pozitív élmény
után kicsit nehezményeztük, hogy a törölt járat
egyetlen alternatívájának ígérkezõ
németországi kitérõ pluszköltségeit
ki kellett fizetnünk, a magyarázat szerint a svájci határig
és az osztrák határtól érvényes
a jegyünk, azonban a német szakaszért fizetni kell, szerencsére
nem volt egy egetverõ összeg.
A törölt járatok és vasárnap lévén
teltházas volt a vonatunk, itt már csak másodosztályra
szólt a jegyünk, de sikerült elsõk között
feljutnunk a szerelvényre, így jó helyet találtunk
magunknak. Münchenig St.Gallen-en, majd Lindau-n keresztül vezetett
az utunk, itt a svájci 460-as mozdonyunkat 2 db német 218-as
dízel váltotta fel, Lindau és München között
nincs villamosítva a kétvágányos fõvonal.
Münchenben másfél
óránk volt a csatlakozásig, megebédeltünk
és fotóztunk, ha már erre vetett a sors minket. Menetrend
szerint 19.50-re volt kiírva érkezésünk Bécsbe,
úgyhogy csak bízni tudtunk abban, hogy vonatunk pontosan érkezik
és elegendõ lesz a 13 perc az átszállásra.
Az elõzõ részek írása után Brikó
is és Vika is jókat derültek a közös élményeken
és lelkemre kötötték, hogy az utolsó nap szövegének
írásában õk is aktívan részt vegyenek.
Brikó müncheni élményét a hitelesség
kedvéért betûrõl betûre bemásolom:
'Nem kifelejteni az 5. részbõl a kalauzokkal való
csatát Münchenben, különös tekintettel a világháborúra
tett megjegyzésemmel kiváltott indulatokról...'
Nos, történt ugyanis, hogy a vasárnap délutáni
amúgy sem kicsi utazóközönséghez az Alberg-hágó
lezárása miatt idetereltek miatt kisebb tömeghisztéria
alakult ki az ülõhelyért. Tetézte ezt az ÖBB
azzal, hogy egy komoly 7 kocsiból álló szerelvény
állított ki úgy, hogy a peronra alig fértünk
be a szerelvény betolása elõtt. Fiatalok, fittek és
üdék lévén elsõként rohamoztuk meg
az egyik másodosztályú fülkés kocsit, ebbõl
kifolyólag az elsõ dohányzó, nem helyfoglalásos
fülkét bevettük magunknak. Elrendeztük a csomagokat
és büszkén vigyorogtunk a folyosón le-fel rohangáló
utasokon. Aztán az indulás elõtt 5 perccel megjelent
két német kalauz és közölték, hogy ez
az õ fenntartott fülkéjük. 2 perc magyarázkodás
után nem volt mit tenni, igaz, hogy valaki elfelejtette lezárni
ezt a fülkét vagy csak egy papírt kitenni, hogy szolgálatiak
részére fenntartva, mennünk kellett. Mondtuk, hogy nézünk
helyet, Brikó addig ott maradt a csomagokkal, mi pedig Vikával,
szemben az árral elindultunk helyet keresni. Addigra már a folyosó
is megtelt, a leleményesebbek a csomagokat keresztbe fordítva
megágyaztak maguknak a folyosón, úgyhogy néhol
akrobatikus mozdulatokkal elverektünk az utolsó 1.osztályú
kocsiig, ahol egyszem dohányzó fülke állt szabadon.
Hamar megegyeztünk, hogy inkább kifizetjük a felárat,
de nem ülünk 5 órát a folyosón. Szétdobáltuk
az ülésen a már magunkkal vitt csomagokat, majd felváltva
elindultunk vissza a nagyobb kofferekért és Brikóért.
Közben elindult a vonat, az egyik kalauz elõrement, míg
a másik, egy 60 év körüli intelligens német
úr megelégelte Brikó társaságát
és határozott mozdulatokkal elkezdte kidobálni a fülkébõl
a csomagokat a folyosóra, majd Brikót is kitaszigálta
a fülkébõl. Szegény Brikó hiába magyarázkodott.
Miután a kalauz elég lekezelõen még megjegyzéseket
is tett ránk, Brikó angol-magyar nyelven visszavágott
és a verbális csatában, hangsúlyozva, hogy mi
magyarok valami európai viselkedést várnánk itt
a német régióban, egész egyszerûen 'lefasiztászta'
a kalauzt. Ekkora a fiatalabbik kalauz is visszaért váltani
az öreget, úgyhogy a bunyó elmaradt. Nem sokkal késõbb
az ifjú titán jött hátra a jegyeket ellenõrizni
és elnézést kérve az incidens miatt eltekintett
az elsõ osztályú felár felszámításától.
Vonatunk szerencsére
percre pontosan érkezett Bécsbe, így egy 7 vágányt
megkerülõ, csomagokkal nehezített ügetés után
elértük budapesti EuroCity-t. Sajnos a vonatnak csak a neve volt
EuroCity, a román hálókocsik elé kapcsolt egy
ÖBB-s és két MÁV-os ülõhelyes kocsi
állapota siralmas volt. Az ajtók csak elvétve mûködtek,
világítás két kocsiban egyáltalán
nem volt, kosz, bûz mindenhol. Indulás elõtt 5 perccel
természetesen hely sehol nem volt, a fülkék és a
benne ülõk alapján Bécs helyett inkább valahol
Bukarest vagy Thessaloniki környékén éreztük
magunkat. Egy dohányzó fülkében találtunk
helyet, melynek hangulatát az anti-dohányos Vika így
jellemezte: 'Ki ne felejtsd a kedvenc részemet: a speciális,
tüdõrák kifejlõdést elõsegítõ
dácsiás szmog kamrát a bárgyú tekintetû
hórihorgas román csávóval, aki a tökéletesebb
hatás elérése érdekében még füstszûrõt
sem használt...'
Bruck-ot elhagyva inkább a folyosón sétálgattunk
vagy álldogálltunk, szerencséjére az itt felszálló
határõr századnak, a segítségünk nélkül
nehezen tudtak volna átjönni a két kocsit elválasztó
automata ajtókon, ugyanis minkét ajtónak csak a vagonok
felöli oldalán lévõ szenzorja mûködött,
így aki a két kocsi között lévõ zsilipbe
belépett és a háta mögött bezárt az
ajtó, az külsõ segítség nélkül
nehezen tudott kijutni onnan. Hálából, érthetetlen
okból lezárták a kocsi egyetlen mûködõ
wc-jét.
Pár perces késéssel érkeztünk 11 óra után Budapest Keleti pályaudvarára, az itteni hangulatról és körülményekrõl az elmúlt 5 napban kialakult elfogultság miatt inkább nem írok semmit. Ha valaki rendszeresen utazik itthon vonattal és végigolvassa a beszámolóm, talán ugyanaz fordul meg a fejében, mint nekem, amikor a Daciá-ról leszálltam: Hajjjjajjj, de messze vagyunk mi még....