2012.10.02.
Sikeresen eltelt a nyári csúcsszezon, az időjárásnak és a helyenként megjelenő reklámoknak köszönhetően rengeteg látogató tekintette meg a kiállítást a nyár folyamán. A pálya és a vonatok persze kevésbé értékelik a napi 9 órás, folyamatos működést. Sőt, idén először a "Múzeumok Éjszakája" rendezvénysorozathoz csatlakozva éjszakai üzem is volt, különleges megvilágítással, sok más rendezvénnyel összekötve. A csúcsrajáratásnak azonban hátránya, hogy a megnövekedett karbantartási igények miatt nem sok idő és pénz marad a fejlesztésre, építésre. Emellett még mindíg nem értem, hogy kicsiny kis országunkban miért oly nehéz tiszteletben tartani azt a tényt, hogy ez egy kiállítás, sőt mi több Múzeum ! Miért nem természetes, hogy a 2 négyzetméteres üveglapok és az öt helyen kihelyezett, többnyelvű feliratok figyelmeztetése mellett ez nem egy játszótér, futópálya vagy kalandpark, ahol tombolhat mindenki kedvére? Miért verekednek össze a kedves szülők a játszóasztal mellett, miért ordít velünk a szülő, amikor rászólunk a gyerekére, hogy ne üsd az üveget, ne sprintelj körbe-körbe 300 ember lába között és légyszi ne ordíts, mint egy őrült? Párszor megfordultam Németországban, Ausztriában és nem értem, nem fér a fejembe, hogy az ottani gyerekek, felnőttek miért nem teszik tönkre a terepasztalokat, pedig ott 2 méteres üveg sincs, ami védje ezeket? Hogy minden nap behullik az üvegen belülre gyerekjáték, fényképezőgép, mobiltelefon, miegymás, rommá törve az üvegen belüli több tízezer forintos épületet vagy vonatot... Miért okoz örömet valakinek leszakítani az áramszedőket a vadi új mozdony tetejéről, vagy papírlapot dugdosni az üvegek közötti résen keresztül a vonatok elé, hogy azok aztán boruljanak, vagy lezárlatolva szénné égjenek? De megfordult nálunk olyan "informatikus" zseni is, aki volt olyan vicces és bátor, hogy az amúgy üvegajtó mögötti vezérlőgépet pusztán viccből menet közben lekapcsolta.

Egy hét termése. A Szilire videokamera, a Nohabra fényképezőgép esett..

Ezek a jópofa dolgok sok esetben nemcsak anyagi kárt okoznak, hanem napokig használhatatlanná teszik az asztalt, amire pótalkatrészt sikerül külföldről beszerezni. Így kénytelenek vagyunk lemondani arról, hogy már egy közepes látogattságú napon is le merjük szedni az üvegeket és nyitvatartási időben foglalkozzunk a terepépítéssel. Mert ilyenkor hiába állunk az asztal mellett, sokszor a kezünk mellett hasalnak be fotózni vagy rosszabb esetben hozzányúlni mindenhez, amit kéz elér...
De most már elég a dühöngésből, nézzük mi történt szeptemberben:
Az elmúlt három nyáron tiszteletét tette nálunk egy kedves, potsdami úriember, aki szívélyes mosolygások közepette minden alkalommal a kezembe nyomott két szatyornyi kamionmodellt. Nem mérethelyes Herpa vagy AWM modellek, hanem olyasféle reklámkamionok, amiket benzinkutaknál vagy drogériákban szoktam vélni felfedezni. Valamivel nagyobbak az 1:87-es aránynál, akadtak köztük szebbek és csúnyácskák is, de a lényeg, hogy szép számban összegyűltek az asztal alatt és nagyon időszerű volt már helyet találni nekik. Mivel az elmúlt négy évben a nürnbergi sivár és hófehérre mázolt deszkalapok maximum koszosabbak lettek a rájuk rakódott portól, idejének láttam valami nemesebb célra hasznosítani ezt a hatalmas területet.

Így született meg egy kamionterminál ötlelete, melyhez a Flexmodell segítségével jópár Viessmann terméket sikerült beszerezni. A környék kialakításához már csak festékekre, némi faanyagra és 2 napi munkára volt szükségem, utóbbiban Gortva Dávid kollégám nagy segítségemre volt.